, (szu-cza) fn. tt. szuczát. Általán, hegyes, szuró eszköz, pl. csáklya, dárda, láncsa. Leginkább a régieknél jön elé. "És ő nyilokba és szuczájokba dicsekednek (et in lanceis gloriantur. Müncheni cod. Judith. IX.). "És megszegdelik ő töröket szántóvasakba, és ő szuczájokat (hastas suas) kapákba. (Bécsi cod. Micheas. IV.). "Szuczád villámatjának fényességében (in splendore fulgurantis hastage tuae. Ugyanott. Dániel XIII.). Másképen: czucza, a Carthausi Névtelennél: csucsa: "Kik körül megláttatnak szent királnak lába nyomai, csucsájának (lándsájának, Toldy Ferencz) és sisakjának helye. (114. l.). Néha még a régieknél: szulcza, pl. Kinizsiné imakönyvében: "Zsidó vitéz te szent szívedet szulczájával által öklelé. Ez alak világosan szúr-cza elemzésre vezet, az r l-hanggá változván, mint szulák (= szurák), fúlánk (= fúránk) s némely más szóban is. Egyébiránt V. ö. SZU elvont gyök.