, (szó-l) önh. m. szól-t v. ~ott, htn. ~ni v. ~ani. Áthatólag is használtatik. 1) Hangzik, hangot ad. Szól a hegedű, orgona, trombita, duda, dob, muzsika.
"Szólt a duda, tapsolt a táncz,
A sarkantyúk pengének.
Kisf. S.
Szól a kakas éjfélkor és hajnalban. Szól a kakuk tavaszkor. Magasan repül a daru, szépen szól. (Népd.). Szól az ágyú, puska, ha elsütik. Nagyot szólt a puska. Szólnak a harangok, kolompok. Szól a pipa, pipaszár, midőn szelel. 2) Beszél, mond valamit. Ne szólj hozzám. Mit szólasz? Sokat láss, hallj, keveset szólj. (Km.). Rágd meg előbb a szót, azután szólj. (Km.). Se szól, se beszél. Szólj igazat, betörik a fejed. (Km.). Erről még az irás sem szól. (Km.). Igazat szólsz. Leányomnak szólok, hogy a menyem is értsen belőle. (Km.). Bele szólani más beszédébe. Ellene szólani másnak. Hozzászólani a dologhoz. Akkor szólj, mikor szólitnak. (Km.). Szólott valamit de semmit sem mondott. (Km.). Sokat szól keveset mond. (Km.). "Szájok szólja az itéletöt. (Debreczeni Legendás könyv). Visszaszólani valakinek. Szóld el onnan őt, azaz, szóval távoztasd el. Kiszólani, beszólani ez ablakon. 3) Gyaláz, rágalmaz. Úton, útfélen szólja az embereket. Nagyon megszólták érte. Mást szól meg, maga torkig úszik benne. 4) Sajátságosan használtatik e mondatokban: szót szólani valakiért, védelmére javára szólani; e levél neked szól, hozzád van intézve, téged illet; hét országra szól, az egész magyar hazát illeti, országszerte jeles, divatos, érvényes; szólton szól, folyvást beszél.
Ez igének gyöke szó, elemezve sza-o v. szav, honnan a régies felköszöntésben szál, pl. "Uram uram, szólok az úrnak, melyre igy válaszolunk: "halljuk a szép szót vagy "állok elébe. Tatár-törökül: szöjle-mek. V. ö. SZÓ.