, (sziv-ár-vány) fn. tt. szivárvány-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. A székelyeknél: szovárvány. 1) Csőalakú mű, mely által bizonyos öbölből a nedvet ki lehet húzni, szívni; máskép: sivár, szivornya. Különösen a húzó kutakba alkalmazott ilyetén gépmű, kútszivárvány, szivatyú; 2) Köz ismeretű légtünemény, mely élénk szinű ivalakban látszik elnyúlni az égen, midőn a hátunk mögől jövő napsugarak az előttünk harmatozó felhőről visszaverődnek. Nevét azon népies hiedelemtől vette, mely szerént az esőt és folyók vizeit magához szivja:
"Balga gyermek, hol van a híd;
Hová futsz ily esztelen?
Szivárvány az: vége nyugszik
Messzi, messzi tengeren;
S a megürült fellegekbe
Szí fel onnan új vizet.
Arany János.
Bibliai nyelven és némely, nevezetesen erdélyi tájbeszédben kegyelet, mint az isteni kegynek és Noéval kötött szövetségének jele. "Az én szivárványomat helyheztetem a felhőkben, és az szövetségnek jele leszen én közöttem és a föld között, és mikor béburítom felhőkkel az eget, megtetszik az én szivárványom a felhőkben. Mózes. I. K. IX fej. 1314. v. A palóczoknál bábabukra (bokra), vagyis tündér szalagja.