, (szit-a) fn. tt. szitát. Sürűen szerkezett szőrrostokból álló, kéreggel kerített házi, nevezetesen konyhai eszköz, melyen holmi lisztnemű vagy híg testeket általszűrnek. Lisztes szita, téjszürő szita, lészita. Kis szita, nagy szita, sürü, ritka szita. Szitára őrölnek, mikor a korpa a liszttől elválasztatik (ellenkező esetben: parasztra őrleni). Van itt minden kis szita, nagy szita. (Km). Általlát ő nemcsak a rostán, hanem a szitán is. (Km). Vak, ki a szitán át nemlát. (Km). Új szita szegen lóg v. függ. (Km). Kell a gazdasszonynak szita, rosta, kanál. (Lakodalmi vers). V. ö. ROSTA.
E szónak gyöke a hangutánzó szi, melyből lett szit, s ebből szitó, szita, t. i. azon vékony sziszegő hangot fejezi ki, melyet ezen eszköz ad, midőn valamit áteresztenek rajta, s alaphangban egyezik vele szűrő is. Szintén a mondott alaphang után képeztetett a német Sieb is. Egészben egyezik vele a görög σηϑω = szitálok; továbbá Gyarmathi Sámuel szerént szláv nyelvekben: szito, szitto, syta, szyté. Egyezik vele az sz-nek t-re módosultával a szanszkrit titau is.