, v. SZÍK, (2), fn. tt. szík-et, harm. szr. ~e, a székelyeknél Kríza János szerént: ~ja. 1) A növények szárának, ágainak kellő közepében végig nyuló többé-kevesbbé szívos, rugalmas bélforma test. 2) Ismét a növényeknél a csirádzó magnak legelső levelkéje a földben vagy a földön felül (cotyledon), mely hacsak egytagu, mint a polyvás füvekben, a növényt egy szikü-nek, ha pedig a magból két levélke emelkedik ki, két szikü-nek mondják. V. ö. MAG. Fűzfa, bodzafa szike. 3) A tojásnak sárgája, bele. Mindhárom értelemben másképen: szék; í hanggal leginkább a székelyeknél és némely tiszai vidéken divatos.
Ami eredeti jelentését illeti: minthogy mind fen-, mind alhangu ragokat vesz föl, sorozható azon szi gyökü, vagy szik törzsü szók osztályába is, melyek alhangulag ragoztatnak, s alapfogalomban a szijat, szivosat jelentő szókkal némileg rokonnak látszik, mennyiben mind a fa, mind a tojás szíke bizonyos szivossággal, rugalmassággal bir. Azonban, ha alapfogalomul azt veszszük, hogy a szik az illető testek belét, közepét teszi, a magyarnyelv után talán a sziv-vel lehetne rokonítani, minthogy a sziv átv. értelemben csakugyan közepet is jelent, pl. ország szive, föld szive, harang szive; a ,szív pedig régiesen: ,szí, l. SZÍ, (2), tehát ha a régies szí-hez k képző járul, ez minden változás nélkül: szik (= szí- v. szívféle); mint fej v. régies fe gyökből lett fék, csé-, cső- v. csév-ből csék, pl. bikacsék. Egyébiránt a finn nyelvben sziszä am. belseje valaminek, honnan a sziszäksze vagy sziszuksze törzs, am. intimum rei, intestinum (Budenz). A mandsuban szinggeku szintén am. belső rész (Eingeweide).