, (sze-et, v. szél-t) igekötő, s am. bizonyos középponttól különféle irányban egymástól elválva, eltávolodva; ellentéte: öszve, együvé. Mondható minden egészről, gyűtestről, mely két vagy több részben szakad el. Szétmenni, szétfutni; szétválasztani, szétszórni, széthányni valamit. Másképen: szélylyel. Nyomosbított öszvetételei: szanaszét, szerteszét.
Gyökeleme azon elvont sze, melyből több ellenkező irányra mutató szók származnak. V. ö. SZE, elv. gyök. Különösen ide tartozik a testnek, illetőleg térnek oldalait jelentő szél (margo), melyből t helyképzővel lett szélt, vagy az l hasonulásával szétt. (,Szélylyel [= szély-vel] szóban pedig az l meglágyul). Honnan ez összetétel is: szélthosszat am. szélében hosszában véve. Hasonlóan képződtek ez irányhatározók: oldalt megy, egyenest áll, hanyatt fekszik; továbbá ezek: lent, alant, fent, künt, bent, közt. Egyébiránt mint érintők, az egyszerü sze gyökből is t képzővel keletkezhetett: szét.
Alapfogalomban és gyökhangokban egyeznek vele az elválasztásra vonatkozó hellen δι (δια), a latin seu, dis és se, a franczia dés stb., pl. διειμι, διεχω; divido, disjungo, seduco, sejungo; désarmer igékben. A szláv nyelvben is a ze, önhangzó kiugratásával z, mint igekötő többször hasonló jelentésü a latin se-hez.