, (szent-ség) fn. tt. szentség-ět, harm. szr. ~e. 1) Széles ért. tulajdonság vagy állapot, melynél fogva valami kegyeletre, s vallásos mély tiszteletre méltó, melyet megsérteni vallástalan elvetemedés. Eskü szentsége. Egyházi szertartások szentsége. 2) Keresztény hittani ért. Krisztus és az egyház által rendelt, s bizonyos szertartásokból álló jelvény, mely kellőleg alkalmazva és fogadva, lelkünk megszentelésére és igazulására szolgál, azon isteni kegyelem által, mely e jelvényhez láthatatlanul kapcsolva van. A katholika hittan szerént hét szentség van, melyek közől kettő, ú. m. a keresztség és penitencziatartás, halottak szentségei-nek hivatnak, mert az embert a lélek halálos állapotából lelki életre támasztják; a többiek pedig, ú. m. a bérmálás, oltári szentség, utolsó kenet, egyházi rend és házasság, élők szentségei, minthogy azokat csak a lélek életvidor s megtisztult állapotában szabad fölvenni. A protestánsok két szentséget hisznek: a keresztséget és úrvacsorát. 3) Kiválólag, mint legméltóságosabb szentség, jelenti Krisztus Urunk valóságos testét és vérét a kenyér és bor szine alatt. Ez nagy szentség valóban, ezt imádjuk legjobban. (Egyházi ének). A szentséget imádni, magához venni. Szentséggel áldást adni. 4) Mint czím, főleg a római pápát illeti. Ő szentsége IX-dik Pius. Ő szentségéhez folyamodni.