, (szen-v) fn. tt. szenv-et, harm. szr. ~e. Azon eredeti törzsszavaink egyike, melyeket idővel a szokás elhanyagolt, milyenek: üdv, nedv, olv, sorv, senyv stb., de ma a szabatosságra törekvő tudományos nyelv újra érvényesít. 1) Általán, fájdalmas, kellemetlen érzelem, mely némi türelmet igényel. Testi, lelki szenvek. Különbözik tőle a szenvedés, mint kintól a kinlódás, bajtól a bajlódás, haragtól a haragudás; amazok t. i. az illető érzelemnek elvont fogalmát, ezek pedig az alanyra vonatkozónak öszszerű mivoltát, állapotát, tartósságát fejezik ki. 2) Vegyes érzelem, mely a lelket, illetőleg kedélyt majd kellemes, majd kellemetlen izgásba hozza, majd vonzza, majd visszataszítja, honnan ez öszvetett szók: hasonszenv, rokonszenv, ellenszenv, melyeket l. saját rovataik alatt.
Az enyv, senyv, könyv, nyelv, olv, sorv, nedv, redv, üdv stb. rokonalakú szók után itélve, a szenv származékszó az elvont egyszerű szen gyöktől, mely benn rejlik az érzést, sejtést jelentő, s a székelyeknél divatos szent, szentés származékokban. Továbbá gyökhangokban és alapfogalomban egyeznek vele a kellemetlen érzelmekre vonatkozó sany, sanyar, sajog, sajgat, sajnál, sínlik, sínlődik, sohajt, sovárog, szomorú, szontyolodik.
Végelemzésben pedig a megindult kedélynek természeti szóhangja, minthogy némely fájdalmas benyomások alatt az ember szepegni, szeszegni szokott, azaz fogait szívja.