, (szak-a) fn. tt. szaká-t. 1) Egyegy elvált rész valamiből, pl. a kerék talpáról abroncsrovásból kitört vagy kihullott vagy kivágott darabka, rovaték. Különösen a székelyeknél divatos. Szakát vetett kerék vagy abroncs. Vágj szakát neki t. i. rovatékot az abroncsnak. (Kriza J.). Máskép: szakáj. Ez értelemben nem egyéb, mint a önhangzóval v. utóhangzással megtoldott szak, milyenek máj mája, zúz zúza, bog boga, rongy rongya. 2) A nyaknak csomója, vagy úgynevezett Ádám almája, továbbá az áll alatti kövér dudoruság; máskép: toka, s úgy látszik, hogy ennek csak módosított alakja, és rokon hozzá dag, dagály. Nagy szakáju kövér ember (Szabó Dávid). 3) Görvélyféle nyavalya némely állatok pl. disznók, juhok torkában. Disznószaka = csík, torokfájás (Szabó Dávid). Szakája lett a disznónak az ínye szélén, ajakán. (Kriza J.). Ez értelemben is a tokával áll gyökhangi és fogalmi rokonságban. 4) Növénynem a tízhímesek seregéből és ötanyások rendjéből; csészéje öt metszésü; bokrétája öt szirmu; pilise a magzat tövén öt pikkelyes; tokja öt. Virági többnyire sárgák. Fajai részént lapos, részént hengeres levelük. (Sedum). Fajai közől emlitést érdemelnek: bablevelü szaka (s. telephium), köz névvel: bablevelüfű, kövérfű, varjubab, szerelem taplója; heverő szaka (s. anacampseros), köz névvel: szerelemterjesztőfű; borsos szaka (s. acre), köz névvel: bárány- vagy egércsecsfű, szakafű; hatszegü szaka (s. sexangulare); fejér szaka (s. album), köz névvel: kicsin fülfű stb.