, SZELID, (2), mn. tt. szelíd-et. 1) Emberre, s más állatokra vonatkozva am. simulékony, nyájas, engedékeny, hajlékony természetű; nem vad, mások elől nem futó; nem szilaj, nem kirugó. Kedves szelid fiú, leány. Szelid őzike. Szelid, mint a galamb. 2) Mások irányában nem szigorú, nem kemény, nem nyers. Szelid atya, nevelő. Szelid bánásmód. 3) Átv. növényekre, és terményeikre, gyümölcseikre alkalmazva am. ami mivelés által természeti vad tulajdonságából kivetkőzött; kedves izü, nem fanyar. Szelid alma, körte. Szelid gyümölcsök. 4) Átv. időjárást, légváltozást, éghajlatot illetőleg, ami az érzékekre, különösen a tapintatra kedvesen hat, nem zordon, nem hideg. Szelid tavaszi napok. Szelid éghajlat. Szelid szellő.
"Ragyogsz felém éj csillagfátyola,
Könyűmön rengesz hold szelíd istenné.
Szemere Pál.
Némely régi irók, és élő tájszokás szerént máskép: szeléd, szeligy, sziligy. Képzőjénél fogva hasonló a rövid és kicsid-hez. Thaly Kálmán gyüjteményében egyik dalban a XVII. századból eléjön szelődik ,szelidül értelemben, alkalmasint összehúzva ,szelídődik-ből. E szónak alapérteménye, úgy látszik, annak lágy hangjaiban fekszik. Minthogy pedig a szelidség bizonyos vonzalommal, s mintegy odaszítással jár, végelemzésben gyökét a szivó sz hang látszik alkotni. Egyébiránt a törökben szálih am. jó, jámbor (bon, homme de probité), s az arab-persa szaláh, szeláh szónak, melytől alkalmasint amaz is eredett, jelentése szintén: jó, helyes; észt nyelven helde am. szíves, gyöngéd, lágy, jóakaratu (Budenz J.).