v. SZAGLÁL, (szag-ol-al) gyak. áth. m. szaglal-t. Gyakran, vagy folytonosan szagol, különösen a végett, hogy valaminek létezését, miségét, milyenségét megtudja. Szaglalni az ételt, a vadhúst, ha nem büdös-e. Szaglalni a virágokat, a pordohányt. A szimatoló ebek szaglalják a vadak nyomait.
E szónak gyöke szag, melyből lett az egyszerü ige szagol, s ebből a gyakorlatos szagolal, öszverántva: szaglal, mint, fog foglal; hizik hizlal; íz izlel; kér kérlel; ér-(ik) érlel; bér bérlel; mely hasonlatnál fogva a képző hangzójának megnyujtása szükségtelen, (de elterjedett szokás), mert az elemzés szabályai szerint: szaglal. Hasonlóan a gyomlál eredetileg gyomlal. Általán azt venni észre, hogy a gyakorlatos al el képzőt a szokás megnyujtani szereti, mint, álldogál, járdogál, üldögél, mendegél, ezek helyett álldogal, járdogal, üldögel, mendegel stb. Az ily meg nyujtásnak szófejtésileg csak ott van helye, hol a gyök vagy törzsök hangzóval végződik, pl. kapa kapál; kasza kaszál; gereblye gereblyél; csere cserél stb.