, fn. tt. remeté-t. A hellen-latin eremita után alakított szó, eredeti jelentésénél fogva (ερημος = magányos, elhagyott; puszta, üres) am. magányban pusztai vadonban lakó személy. Ilyenek voltak, sőt néhutt ma is vannak a görög és latin keresztények között, kik különös vallási buzgalomból valamely magányban az emberi társaságtól elkülönzött életet viseltek, vagy viselnek.
"Keskeny völgye rejtekében,
Egy magányos sír tövében,
Ül s andalg a remete.
Kisfaludy K.
"Egy buzgó gondolat engem itt temete,
Ha kérded ki valék: egy szegény remete.
Faludi Ferencz.
A római egyház történetében nevezetesek, Szent Pál és a keresztes hadak vezére Péter nevü remeték. Úgy él, mint a remete.