, fn. tt. rém-ět, harm. szr. ~e. 1) Szemek előtt homályosan lebegő, s azokat mintegy kápráztató látvány, tünemény, s ez értelemnél fogva értelmi öszvefüggésben áll vele rémlik, pl. midőn azt akarjuk mondani, hogy valaminek homályos képe lebeg előttünk, így szólunk: rémlik előttem. 2) Különösen oly látvány, mely a képzelődésre ijesztőleg hat, s egész valónkat remegésbe hozza, milyenek az úgynevezett kísértetek, boszorkányok, bolygó szellemek, bányarémek. A babonás és félénk ember a sötétben hamar rémet lát. A régieknél jelent csak bámulatot is; V. ö. RÉMŰLET; sőt némely származékok is jelentenek bámulatost pl. rémitő sok, nagy, drága; rémség stb. l. ezeket.
E jelentéseknél fogva a rém szóban alapfogalom a reszketegség, s legközelebbi rokonságban áll a remeg és reng igék rem illetőleg ren gyökével; csupán r alaphangban retteg, retten, rett és riad, riaszt szók rí gyökével is, t. i., a rém majd szemeink előtt remegve, majd valónkat megremegtetve működik. Alaphangja a reszketeg r, s ennélfogva rokonai a latin terret, tremit, terriculamentum, továbbá a német Schreck, szláv sztrasili stb.