, fn. tt. regé-t. Molnár A. értelmezése szerént am. a latin anilitas, delirium, vetus cantilena, tehát 1) kofabeszéd (Szabó Dávidnál is: agg kofabeszéd), továbbá 2) szófia v. üres beszéd; végre 3) régi dalicza (Szabó Dávidnál: régi mese, költemény). Agg rege. Azon regét dúdolja. Tud hozzá, mint tik a regéhez. (Km.). Tehát két első értelménél fogva a rege nem volna egyéb gúnyszónál, mely a dibdáb haszontalan beszédet mintegy a békák kiáltásához, rekegése- v. brekegéséhez hasonlítja; honnan a székelyek a békákról szokták mondani, hogy regelnek. Harmadik értelménél fogva akár versekben, akár kötetlen nyelven eléadott elbeszélés, mesebeszéd valamely régi eseményről, mely vagy költött, vagy ha némi történeti alapja van is, de költőileg van eléadva, s jobbadán a költői képzelődésnek leleménye, milyenek Kisfaludy Sándor regéi a magyar előidőből. Ez értelemben közelebb rig v. rik gyökkel rokonítható (rigó, rikólt szókban).
"Regét beszélek, regeszón,
Örömre búra változón,
A szív mulat kéjjel tele,
S könnyűden lejt az óra le.
Vörösmarty.
V. ö. MESE, MONDA, HITREGE.