, fn. tt. rakottyá-t. A kétfalkások seregéből és öthímesek rendjéből való cserjenem; csészéje két ajaku, a felső két rövid fogu, az alsó három fogu, bokrétájának vitorlája legtöbbször hátra konyúl; csónakja némely fajokban lefitytyen; virágai sárgák. (Genista). Fajai: gatyás, nyúl-, háromszegü, szöszös, vigály, henyélő, szőrös, német, árva rakottya. Dunán túl némely tájakon: rakotla, rakatla, rakitla; általánosabban vékonyhangon: rekettye. Régi oklevelekben ezen alakokban található: racatia (1217), rokathia (1225); rakatya (1276), requitye (1228), requethia (1252), reketya (1279. Jerney. Magyar Nyelvkincsek).
E cserjének nevét használják a gyermekek azon rímes mondatokban, melyek által magukat az időmozzanatos (tactusos) beszédben gyakorolják: Vágok vágok fát de micsoda fát? régi rakottyát aki velem vers én is avval vers fogadjunk fel egy pintborban huszon kettő ez!
E szónak gyöke vagy rak, minthogy rakottan azaz bokrosan terem, (honnan: rakotú, rakattyú, rakota); vagy pedig rág, minthogy a rakottyanemüeket mint cserjéket a barom rágicsálni szereti. Ez értelemben rokon hozzá: kecskerágó, mely tájdivatosan: rágitó. A gyökszó hangzója megrövidült, mint a ragmálodik igében, melynek gyöke szintén a rág. A szerbeknél a kecskefűz neve rakíta, melyet a szerbek tőlünk kölcsönözhettek, miután, Stefanovich szótára szerint, a szerb nyelvben nincs egyéb szó, melynek alapértelme rágásra vonatkoznék. Mi a rakottya képeztetését illeti, hasonló, mint egyik származtatásnál érintők, a parittya, rapittya, és pattantyú, stb. szókhoz, melyek igenevekből alakultak, illetőleg lágyultak meg. V. ö. ~TYÚ, ~TYŰ.