, (rak-on-cza) fn. tt. rakonczá-t. A létrás oldalu kocsik és szekerek első és hátulsó tengelyének párnájára, de különösebben a szánok gerendjeire erősített eszköz, melyhez az oldalakat rakják vagy támasztják, hogy kétfelé ne dőljenek. Különbözik tőle a szekereken a lőcs, mely magának a tengelynek végéről emelkedik fölfelé, így támogatván az oldalt. V. ö. LŐCS. A kisebbféle kocsik első tengelyén rendesen csak rakoncza szokott a támasz lenni. Átv. támasztó, vagy leborulástól megóvó szer, mint e közmondat jelenti: Nincs a víznek rakonczája. Továbbá óvó, korlátoló eszköz.
"Nincs semmi csont te tagodban,
Rakonczád sincs fogaidban,
Sík golyóbis forog szádban,
Mérged mézzel jár egy nyomban.
Beniczky Péter (A gonosz nyelvről).
E szónak gyöke, mint jelentése mutatja, a rak ige, minthogy az oldalakat a rakonczát is tartó talpfára rakják, és azokra, mintegy az utóbbinak karjaira támasztják. Képzője kicsinyző, mintha volna, rakócza, t. i. az n csak közbevetett hang, mint sok más szavainkban. Hasonló képeztetésüek: paszkoncza, iloncza, katrincza, medencze, petrencze, börböncze; közbevetett n nélkül: galócza, csepőcze, szamócza.