, fn. tt. rőf-öt, harm. szr. ~e v. ~je. Hosszuságot, vagyis terjedelmi vonalat határozó mérték, mely, mint egyéb mértéknemnek, nemszabatos nagyságu. A régi magyar rőf, vagyis sing két lábat, vagyis huszonnégy hüvelyket teszen; a szabók rőfe harmincz-harminczkét hüvelyk. Rosz rőffel mérni. Nem üti meg a rőföt. Hány rőf posztó kell egy újdon új köpenybe? (Mesekérdés. Felelet: egy sem). Ki a singet ellopta, a rőföt is annál keresik. (Km.). Valószinűnek látszik, hogy e szó a ró gyökü szókkal áll eredeti rokonságban, mennyiben a rőf nem egyéb, mint rovásokkal jegyzett, rovásos v. rovott mérték. Törökül: irif v. rif (Hindoglu). Alakra nézve épen oly magyaros, mint a dölf, csúf, rif, nyif, nyaf, csörf, kajf, melyekben az f átalakúlt v ez pedig átalakúlt ó v. ő.