, (pajk-os) mn. tt. pajkos-t v. ~at, tb. ~ak. Oly magaviseletü, ki tulcsapongó jó kedvében, vagy bizonyos negédből, szeszélyből a köz illedelem korlátait áthágja, midőn pl. szeméremsértőleg beszél, vagy holmi csinyokat követ el, melyek másokat bántanak. Ez különösen a neveletlen ifjuságnak és pórias elbizakodásnak tulajdonsága, szóval, oly embereké, kik, mintegy bőrükben nem férve, szóval és tettel mások gyöngéd érzelmeit sértik. Pajkos sihederek. Pajkos beszédek. Pajkos hányivetiség. Pajkos aggatódzás, kötelődzés. Pajkos táncz. Mondják a magát szilajul, kényesen hányóvető lóról is.
E szónak törzsöke pajk, melyből régiesen az öszvetett pajk-társ jelentett egy felekezethez tartozó, együtt működő társat, különösen hadi czimborát, azaz bajtársat; miért valószinű, hogy a keményebb kiejtésü pajk gyöke: baj, s k képzővel: bajk; honnan pajk-társ, mintegy baj-ügyben társ, és pajkos am. másoknak bajokat okozó. V. ö. PAIS.