, (or-j) fn. tt. orj-at, harm. szr. ~a. A disznónak hátgerincze, melyet a nyaktól farig kivágni, és fölfüstölni szoktak. Pörkölt káposzta, fanos répa, disznóorjával. "Paréj orjjal (parey orial. Levél a XVI. századból. Szalay Ág. 400 m. l.). E szónak gyöke a magasságot jelentő or, minthogy az orj a disznónak hátrészét képezi, a j pedig vagy utóhang, mint a szederj, eperj szókban, vagy eredetileg oro, orv volt, s a v átalakult j-re, mint a diu div, hiu hiv szókból lett dij, hij. Gyökre és alapfogalomra megegyeznek vele az előtétes mor morj, v. mar marj, t. i. a ló két első lába fölött emelkedő legmagasabb része, és a tarj, a szarvasmarhának ugyanazon tája. Ugyan így egyeznek meg a magasság fogalmában a mart, part és tarcs (meredek, kapaszkodó hely).