, ORDIT, (or-d-ít) önh. m. ordít-ott, par. ~s, htn. ~ni, v. ani. Légrázkódtató igen erős hangon kiált. E kiáltásra az illető állat nagy fájdalomtól, dühtől, vagy vágytól ingerelve fakad. Mondják különösen az orozlánról, farkasról, kutyáról. Ordít a szamár is, de a ló nyerít. Ordítanak az éhes disznók. A szarvasmarhák bőgnek. Átv. gúnyos ért. ordít az ember is, midőn rút hangon sír, vagy ijedtében; fájdalmában, haragjában nyers állati hangon kiáltoz. Mondják erős szélről, fergetegről is.
"Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,
Nem félek Berzsenyi.
Gyökhangja a rengő r, mely a hellen βριμαινω, βρυχαομαι, latin rugio, német brüllen, tót ricsám stb. szókban is alaphang. Képzésre nézve hasonló a bődít, nyerít, sivít, visít, sápít, sipít, vonyít, kukorít, rikolt, sikolt, üvölt, süvölt, kiált, ohajt, sohajt, mind természeti állathangot utánzó gyökü igékhez.