, (ohajtó-mód) ösz. fn. Az igemódosításban azon sajátságos alak, melyet akkor ölt az ige, midőn oly ragot vesz fel, melynek alapértelme vágyat fejez ki, vagy ohajtást jelentő indulatszóval viszonyúl. (Modus optativus). A hellen nyelv e tekintetben igen szabatos és gazdag, melyben az ohajtómódot az oi ai alkotja, pl. τυπτοιμι, τυψαιμην, mely a magyar kapcsoló mód j ragával egyezik. Magyar nyelvünkben pedig az ohajtó rag na ne, melyről valószinünek látszik, hogy egy a nógató, ösztönző no indulatszóval. Egyébiránt mi is, mint jobbára más ismertebb nyelvek, ohajtó bár, bárha, vajha, óh ha segéd indulatszókat használunk, kivévén a természeti szükségekre vonatkozó ohajtásokat, pl. ehetném, ihatnám, alhatnám, melyekben a lehetség, fogalma az ohajtás fogalmával egyesül.