, (or-cz-a) fn. tt. orczá-t. Széles ért. a fejnek elülső oldala, melyen az orr, és szemek vannak, honnan álorcza, ami a fejnek ezen részét utánozza, hazudja, betakarja. Szorosb ért. a szájszélek, fülek, és szemek közötti részek; aljasabb, de jelentékeny kifejezéssel: pofa,, mivel puffadékony, a régieknél: tügy, mely dudorékony, dagadékony minőségre mutat, s ez utóbbi rokon a tüdő, tüttös, dödöle szók gyökeivel, melyek szintén dudoru, düdörü, dagadó testeket jelentenek. Piros, halavány, teli, beesett orczák. Jobb orcza, bal orcza.
"Piros orczám hová levél?
Hervadsz, mint az őszi levél.
"Két piros orczádon játszik a szerelem.
"Orczáid rózsái ha közel volnának,
Égő szivem mellé tűzném bokrétának.
Népdalok.
Képes kifejezéssel am. szégyen, minthogy a szégyen az orczán változást, pirulást szokott okozni, honnan se orczája, se pofája am. a szemtelen emberhez és kutyához hasonló; orczátlan, ki nem szégyenli magát, el nem pirul, mintha orczája sem volna; nincs orczája, csak pofája.
Ezen szó nyiltabb gyökhanggal arcza, röviden arcz, t. i. az a csak utóhang, mint több, pl. apa, anya, bátya, ipa, és tájdivatos zúza, mája szókban. Valószinü, hogy eredetét vagy azon or gyöktől vette, mely általán terjedést jelent, vagy azon különös or gyöktől mely rokonságban áll az emelkedést, magasodást jelentő or gyökü szókkal, milyenek: orom, orj, ormó, óriás stb. A cz vagy cza cze nemcsak kicsinyítő értelmü képző, hanem a helynevekben helyképző, pl. Szencz, am. locus speculae, németül Wartberg, Tarcz am. tar hely; mi szerént orcz, arcz, lehet am. orrcz, arrcz, orr helye, tájéka, azon része a testnek, mely annak mintegy ormát, vagy ormóját alkotja. V. ö. ARCZ.