, fn. tt. olló-t. A régi nyelvben és a székelyeknél ma is am. fiatal bárány, kecske, vagy őz. Juholló, kecskeolló, őzolló. Kecskéje két ollót ellett. "Jonha nem adtál ennekem kecskeollót. (Münch. cod. Luk. 15.). Erdősinél szintén: "Csak egy kecskeollót sem. E szónak az ollóféle eszközzel semmi fogalmi rokonsága nincsen, és csakugyan más eredetü, s nem egyéb, mint az ellik igéből származott részesülő ellő, melyet a szokás vastaghanguvá alakított, mi nyelvünkben nem ritka, pl. egy jelentésüek a perzselő porzsoló, fergő forgó, fergetyű, forgatyú, igen rokonok az ömlő omló, öntő ontó. E szerént olló am. ellő szenvedő értelemben véve, mint tarló, nemcsak azt jelenti aki tarol valamit, hanem azt is, amit letaroltak; hágó nemcsak személyt jelent, aki hág, hanem azon helyet is, melyen áthágni szoktak, pl. Királyhágó; élő am. vivens, és victuale, pl. e népies mondatban: "mi is élővel élünk. Ez elemzést kétségtelenül bizonyitja a Döbrentei cod. Énekek Éneke, IV. fejezet. "Te fogaid miként nyírett csordák, kik mosódóból hágának, és mindenik két ellővel és közöttök nincsen meddő. Ismét a VI. fejezetben: "Te fogaid; miként juhcsordák, kik mosóból hágnak, mindenik kettős ellővel. Káldi szerént: fajzattal. Károli Gáspárnál: melyek mind kettősöket ellenek. A csagataj nyelvben bala am. madárfi, és balalab am. fiat szülvén, ellvén (Vámbéry. Abuska); a törökben pedig oghlak am. kecskefi, kecskeolló (chevreau, biquet. Hindoglu).