, (ol-cs-ár) fn. tt. olcsár-t, tb. ~ok. Elavult állapotból helyesen fölélesztett szó, s jelent oly személyt, ki valaminek anyagi vagy erkölcsi becsét, értékét fitymálja, megvetőleg említi, lealázza. Származékai: olcsárol, olcsárlás, Tájdivatos kiejtéssel: ócsár, ócsárol, ócsárlás, v. ócsálás. Képzett alakjára nézve hasonló a hajcsár, tölcsér, buvár, nyuzár, csiszár, tündér, füzér, igékből származott nevekhez. E hasonlatok nyomán úgy vélekedünk, hogy létezhetett hajdan al gyökből származott alt ige, melynek értelme: alá v. letesz valamit, gömbölyüen ejtve olt, mint az álomra vonatkozó al gyökből lett alt alut, közdivattal: olt, azaz: alvóvá tesz. Amaz előbbi olt törzsből lett oltár, vagy hangváltozattal oltsár (olcsár), mint a hajt és tölt törzsökből: hajtár, töltér helyett: hajtsár (hajcsár), töltsér (tölcsér). Vagy lásd OLCSÓ.