, (man-kó) fn. tt. mankó-t. Széles ért. fejes bot, melynek végén csomó vagy görbe hajlás van. Molnár A. szerént latinul: scipio. Szorosb ért. támaszbot, melylyel a sánták, bénák, nyomorékok a járásban segítik magukat. Hónali mankó, melyet hón alá vesznek. Kézi mankó, melyet kézben tartanak. Térd- vagy lábmankó, mely a térdhez van csatolva. A mankó lényegéhez tartozik, hogy támaszos vége többé-kevesbbé öblös görbeségü legyen, honnan a közmondás is: A beszédnek egyenese jó, s a mankónak horgasa. Dunán túli tájszokás szerént bankó, melyhez közel állnak a bunkó, buczkó, kerekdedet, gömbölyűt jelentő szók. V. ö. MAN. A hajósoknál a csáklya, evező stb. végén az egésznek hosszával keresztben álló darab fa, tehát am. fogantyú, markolat; de ez értelemben alkalmasint az olasz manico-ból módosult.