. Jellemtáncz, mely a magyar népnek sajátja. Nevezetesebb fajai: lassu-lejtő, jelleme komoly méltóság; ilyennel kezdik a lakodalmi mulatságot a korosabb násznagyok, örömapák, és örömanyák; palotás, nemesebb tartásu, urias lejtésü, innepélyesen lassu; toborzó, jelleme büszke, rátartós, hegyke, nyalka, vitézies; a toborzó majd lejtős és lassu, majd ugrós, és sebesebb, majd tomboló, tapsoló; csárdás, jelleme szabad, féktelen, széleskedvü, majd hegyezve aprózó, bokázó, majd topogó, riszáló, majd ideoda forgó stb. Hajdan divatozott a hajdu táncz, melyet a tábori vitézek fegyveresen lejtettek.
"A magyar egy Pindár, valamerre ragadja negéde,
Lelkesedett tüzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegő szellő, szerelemre felolvad epedve,
S búja hevét kényes mozdulatokba szövi.
Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki tánczra,
(Megveti a lyánykát a diadalmi dagály).
S rengeti a földet; Kinizsit látsz véres ajakkal
A testhalmok közt ugrani hőseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.
Ember az, aki magyar tánczhoz jól terme; örüljön!
Férfi erő s lelkes szikra feszíti erét.
Berzsenyi "A tánczok czímü költeményben.
A lejtés különféle módjai a vidékek népszokása szerint: kállai kettős, győries buktató, palócos ódó (oldal) táncz, stb. V. ö. KANÁSZTÁNCZ.