, (kacz-ér v. kacs-ér) mn. tt. kaczér-t, tb. ~ok. Eredeti alakjában keczér is lehetett, egy gyöktől származván keczél igével, mely annyit tesz, mint vigan szökdel, játszadozik, czikázik. Régi szótárainkban is a kaczér latinul: salax lascivus. A bak akármely meredek kősziklákon föl alá keeze-beczél. (Vajda Sám.) Kaczér tehát eredetileg vagy am. vigan szökdelő, ficzánkoló, mi az állatoknál kivált tavasz nyiltán s a nemi ösztön felgerjedésekor szemlélhető; vagy kacs gyöktől (honnan kacsint is ered): kacsér am. kacsingató; innen kaczérnak mondatik az, ki nemi ösztöntől ingerülve, gerjedezve magát a más neműek előtt illegeti, hányjaveti, ki gerjedelmét holmi külső jelekkel, kacsingatásokkal elárulja, mesterkélt módokon tetszeni vágy, s a más neműek kegyét, vonzalmát vadászsza. Rokon vele a kaczki, kaczkias, kaczkos. Kaczér nő, kaczér ifjak, kaczér menyecske. Mondják tovabbá a testnek mozdulatairól, melyek nemi testvágyra számítvák. Kaczér járás. Kaczér mozdulatok. Kaczér táncz. Kaczér pillanatok. Szóra, beszédre alkalmazva am. pajkos. Kaczér szavakat ejteni. Kaczér beszédekben gyönyörködni. Értelmi rokonságban vannak vele a kecs, kecsegtet szók is. Talán a coquett fogalmát finomabban fejezné ki a keczér v. kecsér, mint a kaczér.