, fn. tt. kántor-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Énekes mester a templomokban. Különösen faluhelyeken. Ha orgonája nincs, tréfásan: kőnyökös kántor. A rosz kántor a szép éneket is csunyául mondja. (Km ) Barátzsák, kántortorok nehezen telik. (Km.) Ezen értelemben egy a latin cantor szóval. 2) A katholika egyházban jelent bőjtöt, mely évenként négyszer fordul elé, ugymint Lucza, Hamvazószerda, Pünköst és sz. kereszt föltalálása utáni szerdán, pénteken, szombaton. Innen e napok neve általán kántornapok, különösen kántorszerda, kántorpéntek, kántorszombat. A hét, melyre e napok esnek, kántorhétnek mondatik. Ezen nevezetét a latin quatuor tempora (öszvehúzva-quatember) után vette.