, (jel-el-em) fn. tt. jellem-et v. ~ět. harm. szr. ~e. 1) Kifejlett erkölcsi, és szellemi sajátságok, melyek valamely személyt állandóan megkülönböztetnek, s egyéni önállást tulajdonítnak neki. Őskori, lovagias, nemes jellem. Férfias, vitézi, hősi, elhatározott jellem. Állhatatos, tántorithatlan jellem. Valakinek jellemét kitanulni. A hány ember annyi jellem. Oly emberről, kinek erkölcsi és szellemi állapota habozó, kinek tettei és nyilatkozatai egymással ellenkeznek, ki elhatározott erkölcsi, és szellemi tulajdonságokkal nem bir, mondani szoktuk, hogy jelleme nincsen. 2) Mondjuk erkölcsi és szellemi tulajdonságokról, mind jó, mind rosz értelemben, mennyiben bizonyos személy egyéniségét meghatározzák. Alacsony, elvetemedett, furfangos gonosz jellemmel birni. 3) Mondjuk egész népekről, és nemzetekről, mennyiben bizonyos erkölcsi és szellemi sajátságok által másoktól különböznek. Ismerni kell a magyar nemzet jellemét. A vad népek jelleme sokban külölbözik a müveltekétől. 4) Használtatik a müvészetekről, mennyiben a müvész az eléadott személyek erkölcseit, és szellemét hiven, s elejétől végig következetesen festi. Homér a jellemek leirásában nagy mester. A szinműiró egyik fő kelléke a jellemek festésében áll. 5) Használtatik modor értelemben is. Olasz, angol jellemben festett képek. Görög jellemre mutató szobrok, oszloprend.