, (id-om) fn. tt. idom-ot, harm. szr. ~a v. ~ja. Jelenti valamely testnek rendes, szabályos, arányos alakját, külsejét, vagyis azon módot, melynél fogva annak részei illő, helyes viszonyban és arányban állanak egymáshoz; innét: hangidom, versidom, idomos am. rendes, szabályos, módos, arányos, s idomtalan am. esetlen, aránytalan, helytelen. Rokon vele a régies ildom (eszély, eszélyesség, okosság), s úgy látszik, mindkettő ugyanazon eredetű, mit értelmök rokonsága is bizonyít, mert ildom jelenti az észnek helyes, rendes, öszhangzó működését vagy működő erejét, s mindkettő jó állapotot jelent, idom t. i. a külsőnek (testnek), ildom (mintegy: elme-idom) a belsőnek, (léleknek) jó állapotát. Minél fogva az is hihető, hogy eredetileg am. jódom és jóldom, azaz jó tulajdonságok aránya. Ily betüváltozások vannak az inkább és jonkább, ig, jog, igtat, jogtat, irgalom, jorgalom szókban. Egyébiránt V. ö. ILDOM szót is. Ne zavarjuk öszve az ,alak szóval.
Igen közel áll hozzá minden tekintetben a hellén ειδω, honnét az aoristus: ειδον v. ιδον, infinitivus: ιδειν, s a középformában: ειδομαι (am. látok, szemlélek); és innen származtatja a többek között Benfey az ειδοζ (Ansehen, Gestalt), ιδεα (Gestalt stb.) ανειδεοζ (gestaltlos = idomtalan) szókat. Gyökül veszi a f-id alakot, honnan a latin video, a szanszkritban vid, mely am. tud. Az arabban edím, am. ábrázat, felüleg, (face, surface. Antlitz, Oberfläche).