, (im-a v. im-ah; rokonságait lásd e czikk végén). Fn. tt. imát. Az imád igéből elvont, s ujonnan feltámasztott név, azon hangokat fejezi ki, melyekkel a magyar legmélyebb tiszteletét jelenti: im! ah! vagy ó! óh! Im! előtted leborúlunk! ah! Uram Istenem; ó dicsőséges szent jobb kéz stb. Több ily igék alakultak d v. t képzővel más indulatszókból is, u. am. aj-t (ajtat, ajtatos) v. áj-t (ájtat, ájtatos), ebből: ah-aj-t v. oh-aj-t, ah-ít; így soh!-ból soh-ajt-, és haj!-ból lett haj-t stb. Ilyenek az al, ol, öl középképzősek is: aj-a-al (ajál), s öszvetéve d v. t-vel á-al-d v. ah-al-d (áld), ü-v-öl-t (ü-ölt), sü-v-öl-t (sü-ölt), ki-a-al-t (kiált), rik-ol-t, sik-ol-t, ü-öl-d (üöldöz, üldöz). Más képzőkkel is: néz = ni!-ez, nógat = no!-og-at, jajgat am. jaj!-og-at stb. Ide tartoznak némely hangutánzókból képzettek, mint: oka-ad (okád), nyi-t, sü-t. Ezen nyelvhasonlatok szerént ima jelent kebelből fakadó indulatszót, mely által különösen a legfelsőbb lény iránti mély tiszteletünket fejezzük ki. Szélesb ért. több szók öszvege, vagyis a buzgó szívnek ömledezéseit kifejező beszéd, melylyel az Istent dicsőítjük, hálával illetjük és tiszteljük. Imát rebegni. Imára nyitotta ajakit. Imával dicsőíteni az Istent. Buzgó, alázatos szent ima. V. ö. IMÁDSÁG.
Rokonok vele a szanszkrit am (tisztel), latin amo, s talán ide sorozhatjuk a magyar ma-g-aszt-al, em-el szók tiszta gyökerit is: ma, em. Rokonnak tekinthető az arab, török ímán is am. vallásbeli hit.