, IFJU, (if-j-ú v. iv-j-u) mn. tt. ifjú-t, tb. ~k v. ~ak. Az ifj-at és ifj-ak közvetlen törzsöke: ifj, nem ifjú. E szóban az ú valószinüleg az átalakult ó, s e szerént ifjú am. ifjó, azaz oly ember, ki ifjik, ki azon kort érte el, mely az ivásra, vagyis nemzésre, szaporításra képes kezd lenni. Ily képzésüek: válik, váló, válu; gyürik, gyürő, gyürü, aszik, aszó, aszú stb. Egyébiránt több szavainkban az ú (ű) csak toldalékbetü vagy utóhangzás, ilyenek varj-u, sarj-u, borj-u, gyapj-u, varj, sarj, borj, gyapj helyett stb. továbbá több ősi magyar neveink, mint: Lelu, Tosu, Undu, Kundu, Etelkuzu; Lél, Tas, Und, Kund, Etelkuz (-köz) helyett. A sínai nyelv általában nem tűri a szó, sőt szótag végén a mássalhangzót, (az n, ng és l kivételével), miért vagy elhagyja ezt, vagy még egy önhangzót vet utána toldalékul, pl. a latin crux ebben így hangzik: ku-ru-szu, nálunk szintén ku-ru-cz, s régiesen: ku-ru-czu. Ifjú kor az, mely a gyermekkor után következik, midőn a növendék nemi ösztönei fejlődni kezdenek, s tart azon évekig, melyekben a test teljesen kiképződik. Az ,ifjú szó mint melléknév, mind a kt nembeliekről mondatik: ifjú úr, ifjú legény, ifjú leány, ifjú asszony; de mint főnév csak férfi sarjadékot jelent. Nagy reményű, tanuló ifjú. Hány ifjú jár ezen oskolába? Tűz, lelkesedés illik az ifjuhoz.