, (az erősebb leheléstől, V. ö. H betű); alakjára s ragozására nézve az önhatók közé tartozik, mintha t. i. az alany önmunkássága, önkéntes odaengedése által lehelne végsőt; halálozik szóban már megvan a szenvedés (ik) fogalma. Önh. m. halt v. holt, htn. halni. Törökül öl-mek (halni), elűl, mint minden önhangzón kezdődő szónál, gyönge lehellettel, mintha volna ölmek; innen ölüm am. halál, öledsek am. halandó. Megvan a finn kualit, kálomo, votják kulon, wogul kalam, chalal, ostyák kul stb. szókban is. Mondjuk a magyarban általán mindenről, mi élni megszünik, de különösen az emberről; a többi állatokról pedig vész, döglik; a köznép az egyetlen méhet veszi ki, melyről azt mondja, hogy meghal, és nem: döglik. Ellentéte: él. Él hal érte. Érted halok, érted élek, száz leányért nem cseréllek. (Csokonai). Halni, veszni valami után, am. igen megszeretni, s megkivánni. Vízbe halni. Nyavalyában, csatában meghalni. Bele halni valamely nehéz munkába. Lassanként elhalnak a régi ösmerősök. Meghalt a gyermek, oda a komaság. (Km.). A czigány nem hal a vízbe. (Szójáték). Éltek, holtak, nincsenek. A régieknél hol, innét a régi temetési beszédben: halálnek halálá(v)al holsz. A Müncheni codexben is mindenütt megholt, megholtanak áll. V. ö. HALOTT, HOLT.
Származékok: halál, halandó, haldoklik, halott, halvány stb. Öszvetételek: belehal, elhal, meghal, kihal.