, hangutánzó önálló gyök; fn. tt. dal-t, tb. ~ok. 1) Általán (lantos) költemény, mely a szív érzelmeit éneklésre alkalmas versekben festi. Innen: víg dal, szomorú dal, bordal, szerelmi dal, népdal, huszárdal, hadi dal. A dal inkább világi, s egyszerübb érzelmek tolmácsa; az egyházi tárgyu, vagy mély érzelmü, fenséges lantos versezeteket pedig, ha szinte éneklésre szánvák, énekek-nek hivják. 2) Jelenti azon hangszerkezetet, azaz dallamot (melodiát), mely szerént a dalkölteményt énekelni lehet.
Bár azok is, kikkel földrázó harczokat űztünk,
Hallhatnák azok is dalomat diadalmas Ügekről.
(Vörösm.)
Majd elfújja az ebek dalát. (Km.)
De ha szőlőgerezd levét
Iszom, engem dalra hevít.
(Horv. E.)
Rokonnak tekinthetők vele a német Dohle, némely szójárásokban: Dahle, továbbá Schall, mongol dohla, dunlachu, mandsúr talhoun [fecsegő], talhitame [fecsegni], tolome [számlálni] stb. szinte rokonokul tekinthetjük a latin laudo, német Laut szókat is stb.