, (dics-ér-et) fn. tt. dicséret-ět. 1) Szó vagy beszéd, mely által valamely személy, tett, tárgy jelességeit magasztaljuk, kitüntetjük, jóváhagyjuk. A gonoszoknak nem tetszeni, becsületes emberre nézve nagy dicséret. Rosz ember dicsérete nem nagy becsületedre válik. (Km.) Dicséret után vágyni; dicsérettel jutalmazni, ösztönözni. Öndicséret, gyalázat. Km. Pénzen vett dicséret, czifra hazugság. Km. Nagy dicséret és hazugság egy fának ágai. Km. 2) Vallási vagy egyházi nyelven, jelent imát vagy éneket, mely által az Isten nevét magasztaljuk, vagy a szentek érdemeit tiszteljük. Dicséretet mondjatok a mi Istenünknek a czitarán. (146. Zsolt.) Szólván magatok között zsoltárokkal és dicséretekkel, és lelki énekekkel énekelvén, és dicséretet mondván a ti sziveitekben az Úrnak. (Sz. Pál. Ephes. 5).
Hasonló hozzá az olasz dicería, mely azonban közelebbről a latin dicere szóból ered.