, fn. tt. dér-t vagy deret, tb. derek. 1) A levegő tömegéből kibontakozó, s megfagyó harmat, mely fínom jégtűalakban tapad a testekhez, leginkább őszszel és tavaszkor. A nagyobb mértékü, s ködös hidegben keletkező dér zuzmarának vagy zúzmaráz-nak, néhutt lom-nak mondatik. "Bánja béka a deret (km.). Dér van. Megcsipte a dér. Dér borítja a mezőt. Dérvette szőlő, dérvette virágok. 2) A székelyeknél azon mértékét jelenti a hidegnek, midőn a folyóvizek befagynak. 3) Átv. ért. szürkülése a hajnak, bajsznak, szakálnak. Dér lepi a fejét. Máskép, kivált Dunán túl, valamint Erdélyben is: hóharmat.