, fn. tt. dél-t v. del-et, tb. del-ek. 1) Középidő a nap fölkelése és lenyugvása között, midőn t. i. a nap látszó utjában a látkör legmagasabb pontjára ér, mi a nappali tizenkétórával azonegy. Dél előtt, dél után. Dél van már. Fényes, világos dél. Fényes délben sem lát. Km. Aki délig kurta, dél után is az lesz. Km. Délig alvó, azaz rest. Délre harangozni. Délben ebédelni. Reggeltől délig. Déltől estig. Délre megfőzni az ebédet. Ellentéte: éjfél. 2) Az ég és föld négy tájékai között azon iránypont, mely az égnek vagy földnek éjszaki sarkávál szemközt áll. Dél felé irányozni a hajókat. Délről fú a szél. Délről borul az ég. Délnek menni. Ellentéte: éjszak.
Származékai: delel, delez, déli. Öszvetételei: délest, délfény, délkelet, délről, délsark, délszak, déltáj stb.
Önálló gyök, és ékvesztő (del) mint ezek is: dér, tél, szél (ventus), s mint olyan rokon tel vagy teli szóval, minthogy a nap legmagasb tetőre hágván ekkor bír legteljesb erővel. Törökül öjle. Figyelmet érdemel itt a hellen δειλη, melyet a nyelvészek így értelmeznek: Hitze, die Zeit, wo die Hitze sich verbreitet. Finnűl: etelä.