, fn. tt. czigány-t, tb. ~ok. Indiai eredetű sajátságos népfaj, mely a XV. században vándorlott be Európába, illetőleg hazánkba, s eredetiségét maiglan fenntartja, s nálunk leginkább kovácsmesterséget (falukon), zenészetet és lócsiszárságot űz, asszonyaik közől pedig sokan bűvölésekkel s jövendölésekkel ámitják a köznépet. Jó és rosz egyének minden néposztályban vannak; hanem a köznép a czigányokat minden példabeszédben mint furfangosokat tünteti elé. Falusi czigány. Sátoros czigány. Hamis, mint a sátoros czigány. Km. Muzsikus czigány, kovács czigány, lócsiszár czigány. Vándorló oláh czigány. Roszabb az oláh czigánynál. (Km). Nagyidai czigány. Elfogyott a puskapora, mint a nagyidai czigányoknak. (Km). Tűz az esze, mint a Bari czigánynak. (Km). Kárvallott czigány. Fohászkodik, mint a kárvallott czigány. (Km). Nyalkai czigány. Megkivánja a verést, mint a nyalkai czigány teste a csigázást. (Km). Fekete, hamis, csal, lop, mint a czigány. (Km). Nem szokta czigány az ekeszarvát (azaz szántást). (Km). Néha jó ló is czigánykézre kerül. (Km). Czigány is a maga lovát dicséri. (Km). Biztatja, mint czigány a lovát. (Km). Szomorú, mint bőjtben a czigány (mikor nem szabad muzsikálni). (Km). Czigányt szapúl, szerecsent mos. (Km). A czigány nem hal (piscis) a vizbe. Szójáték. A köznép tréfából a fekete kutyának czigány nevet szokott adni. Némelyek szerént am. szegény, egyébiránt törökül csingane, a szláv nyelvekben cygan, czigan, cykani, románul zingano v. zingaro stb.