, (al-kony vagy al-k-ony) fn. tt. alkony-t, tb. ~ok. 1) Azon délutáni, délesti időtáj, midőn a nap lenyugváshoz közeledik, s mintegy alákonyúl, aláhajlik. Csendes, piros, hűvös alkony.
Édes illattal tele
Kél az alkony hűs szele.
Kisfaludy K.
Fegyvere szép fényén haloványan reszket az alkony.
Vörösmarty.
2) Némely tájszokás szerint am. est, napest, vagy a nap lemente utáni idő. 3) Átv. értelemben az élet alkonya.
E szót kétfélekép elemezhetni, a) ha alapfogalmaul a nap lehajlását, lekonyulását veszszük, öszvetett szó volna az al (= le) és kony elemekből, b) ha pedig azon költői képet veszszük, hogy az eltünő nap estve lenyugszik, leáldozik, s mintegy alunni száll, regvel pedig felkel, feltámad, így elemezhetjük: al-og-ó, al-og-ony, al-g-ony, al-k-ony, t. i. az al-sz-ik ige régies al gyökéből.