, (al-hangu) ösz. mn. Nyelvt. ért. így nevezzük a vastag vagy mély hangzókat: a á, o ó, u ú, továbbá azon szókat, melyekben ezen hangzók uralkodnak, pl. akarás, oltalom, uralkodó. A magyar hangrendi párhuzamosság mai szabályai szerint az alhangu gyökök és törzsekhez alhangu ragok és képzők járulnak, pl. vár-ba, vár-ból, bolt-ban, úr-nak, vár-os, bolt-os, ur-acs stb. Ezeken kivül van nyelvünkben kétnemű hangzó, mely az alhanguakkal egy szóban megfér, holott különben a félhanguak osztályába tartozik, ú. m. i í és ě é, pl. ir-ok, ir-tam, ir-ás, hěr-nyó, hěrv-ad, takar-ék, omlad-ék, bám-ész. Az e, ö, ő, ü, ű, kizárólag a felhangu szókban divatozik, kivévén az öszvetetteket, pl. szűrdolmány, fellegvár, háztelek stb.