, (al-á-az-at) fn. tt. alázat-ot. Erkölcsi tulajdonság, vagyis tett, melynélfogva valaki érdemeinek, rangjának különös kitüntetést, magasztalást, dicsérést nem igényel, sőt szerényen viseli magát, illetőleg az alsóbbakhoz leereszkedik, vagy kész saját akaratát másokénak alárendelni, s azokat mint önmagánál fölebbvalókat tisztelni. Mély alázattal járulni valakihez. Önmagáról, érdemeiről alázattal szólani.