, (al-ait vagy al-eit vagy al-ét vagy al-ít = val-ít, l. a czikk végén); áth. m. alajt-ott, par. ~s, htn. ~ni vagy ~ani. A régi nyelvemlékekben a latin puto, existimo értelmében használtatik, tehát = vél, gondol valamit. "És melylyet alajt vallani (putat habere) elvétetik ő töllö. (Münch. codex.) "Alajtván (existimantes) ő magokat szellet láttókat. (Münch. codex). "Öldökléseket alajtasz, hogy tesznek. (Bécsi codex). Ne akarjatok alajtanotok, hogy jöttem legyen törvént feitenem. (München. codex). "Alajtván (= vélvén) hogy ő isteniről szólna (Krisztina-legenda). "Avagy alejtod? (Káldinál: véled-é) hogy nem kérhetem én atyámot. Régi magyar passio. Egyszerű ít képzővel: Bátorságosnak alítja lenni. "Bódogbnak alítanám magamat. (Pesti Gábor meséi.) Erdélyben alajt alakban még ma is divatozik.
Törzse al, maga a létige (valék, való, volt stb.) törzse: val vagy vol, mely német altaji nyelvekben (szuómiban cseremiszben, török-tatárban: ol, tehát szinte v (előszellet) nélkül áll.
Az ít képző a régiségben rendszerént ajt, ejt alakban fordúl elő. Alajt tehát am. val-ít, vagy való-ít, azaz valónak tart, körülbelül az, ami: vall (= valal l. VALL) éles hangon: vél, melyben a hosszú ě a torlatot (két ll-et) pótolja, de tájdivatosan két ll-el is ejtetik: véllem. Ezek szerént hibás azon nézet (Magyar nyelvemlékek III. kötet 268. lap), mintha az egy volna állít szóval, mely a régiségben rendszerént állat alakban fordúl elő.