, némely szójárással, s irók szerint aly, fn. tt. al-t, aly-t, ez utóbbi ~at is, tb. ~ak. Helyviszonyító ért. a dolog azon oldala, mely a föld középpontjához közelebb áll. Szőlő alja vagy alya, hegy alja vagy alya, vár alja vagy alya, kert alja, hordó, fazék, pohár alja = feneke, vagy a mi alatta van. 2) Üresség vagy tér, mely valamely álló jószág, eszköz, épület stb. fenekétől lefelé terjed. Asztal-, ágy-, szék-, pamlag alja. Tűzhely-, pad-, sátor alja. Főal (cervical), "Aloszon vala egy főalon. Münch. codex. 3) Valaminek a maga nemében roszabb, romlottabb része, söpreje. Búza alja, dohány alja, vagy némely szójárások szerint megfordítva: alja dohány, alja búza, de ezek szokottabbak ekképen: alj vagy alybúza, alydohány. Rosta alja, holmi vadócz, lazaszem, mely a rostán átesik. Széna, szalma alja. Szerdék, bor, eczet, ser alja. Aljából adni valamit = roszából. Marha alja, amit alája vetnek. Ganéj alja.
Némelyek mindig aly szóval élnek al főnév helyett megkülönböztetésül, kiknek aztán az al mindig melléknév, s ezek az aly mellett az általános népszokást hozzák föl, s azt nem az al-ból származtatják, hanem önálló gyöknek állítják, melytől alyas, alyaz, alyaděk eredtek, az al gyöktől pedig: al-om, al-á, al-áz, al-att, al-ól, al-ul, al-acs, melyekben lágyító y soha sem fordúl elő, amazokban mindig. Némelyek főnévül mindig alj szót használnak, mely származéka volna az al melléknévnek, s ettől erednének: aljas, aljaz, aljadék. Hanyag tájejtéssel és irással: aj, pl. ajbor, ajfa e h. alybor, alyfa, v. albor, alfa.