mn. tt. al-t, tb. ~ok. 1) Ami bizonyos magaslathoz mérve a föld középpontjához vagy a földsarkhoz képest az egyenlítőhöz közelebb áll. Ellentéte: fěl vagy föl. Ily viszonyú ezekben: al város, fel város, al föld, fel föld, al ház, fel ház, melyeket az irói szokás együvé foglalt: alváros, felváros, alszél, felszél. Különösen a helynevek elé járulván, közőlők azt jelenti, mely a többi egynevüek közt, a folyó mentében vagy éjszaki sarkhoz képest leebb fekszik. Albár (Felbár), Alvincz (Felvincz), Alistál (Felistál), Alföld (Felföld). 2) Ami fölött más hasonló nemű létezik, elterjed. Alruha, melyet egy más takar; al réteg, mely fölött más fekszik. Átv. ért. 1) társadalmilag oly állapotu, mely ugyanazou nemben kisebb, kevesebb, s erkölcsileg mintegy alantabb áll. Altiszt (feltiszt), alhadnagy (fel- vagy főhadnagy), alispán (főispán), alesperes (főesperes). Alnép, alrend, alnemes, alszolgabiró (főszolgabiró). Ily átv. értelmü az alhang (felhang) is. 2) Az általánosnak külön osztályához tartozó, s abban foglaltatott valami, pl. az állatok, növények alnemei.
Alakra nézve hasonlók ezen helyirányra vonatkozók: al és fel, kül és bel. Hasonlók után okoskodva, valamint a kül gyöke kü, bel-é be, fel-é fe: hasonlóan az al tiszta elvont gyöke a volna.
Egyezik vele a finn ali, ala, p. ali-pouli = al fél, alsó fél; huoneen ala = azon tér, mely fölött a ház fekszik. Valamint a magyar al, úgy ez is sok származékot számlál. Törökül alt, héberül alal (humilis fuit).