, névelő, önhangzóval kezdődő szók előtt toldva az, p. a király, az úr; terjedt régi nyelvszokásból, de mai tájejtés szerint is mássalhangzó előtt is gyakran marad az, p. az királyt megkoronázzák; éljen az magyar, az haza! az cseh király, az menyekezőnek használatosságát, az tatároknak (Margita legenda); de már a bécsi codexben is elmarad a z: a birák, a földön, a némberi, a te néped, a mely föld, stb. Másokban pedig gyakran h szellet váltja fel azt: ah zsidó népekről, ah Farahó király, ah napnyugat felé stb. (verses krónika 1538-ból Farkas Andrástól, és szinte a debreczeni legendás könyvben, noha itt más véghangzók is fölveszik azt, de a mit Farkas Andrásnál csak z helyett találunk). Eredetre és alapfogalomra nézve a fentebbi mutatóval egy, mennyiben a névelő mintegy rámutatva határozza meg az illető nevet. A mutató névmás az abban különbözik tőle, hogy a névelő csupán határozó, emez pedig bizonyos meghatározott személyt vagy dolgot képvisel, p. más jelentése van e mondatban: az ember halandó, és ebben: az ember (= az ott ember) nem pedig majom; hasonlóan más: a ló szép állat; és az ló, nem szamár. Bővebben l. Névelő, és Az mutató névmás.