, (aszt-al) fn. tt. asztal-t, tb. ~ok. Palóczos tájejtéssel: asztó. 1) Széles ért. állványra, czölöpökre, lábakra stb. vizirányosan fektetett, szegezett táblaforma lap, házi bútorféle készület, melyre holmit tenni, rakni, s melyen különféle dolgokat végezni szokás. Iróasztal, melyen irunk. Varróasztal, szabóasztal, konyhaasztal. Játszóasztal. Fa, márványkő asztal. Négyszögü, kerek, hosszukás, keskeny, széles, magas, alacson asztal. Festetlen, fényes, aranyozott asztal. Asztalhoz állni, ülni. Zöld asztal = tanácskozási. 2) Különösen, melyről enni szokás. Asztalt teríteni, étellel megrakni. Fölszedni az asztalt, a rajta levő terítéket s holmit eltakarítani. Más asztalához kenni a kést am. másnál élődni. Széles az asztal, keskeny az abrosz, rövid a vacsora. Népd. 3) Átv. ért. lakoma, élelmezés, eszem-iszom, mennyiben asztalnál szokott történni. Gazdag, zsiros, szegény, sovány asztal. Takarékos asztalt tartani. Nagy asztalt (lakomát) ütni. Sovány, mert magas az asztala, mert nem jut eledelhez. Úr asztala, = oltár, oltári szentség, illetőleg asztal, melyről az Ur vacsoráját veszik a hívek. Úr asztalához menni.
Egyeznek vele a szanszkrit: szthalí, szthalan (szék), hellen: δτηλη (oszlop), régi felső német: Stual, újabb német: Stuhl, szerb: asztal, szlávul: stol, stul, stb. Elemzését illetőleg l. ASZT.