, (acz-él) fn. tt. aczél-t, tb. ~ok. A vasnak oly neme, mely bizonyos műtét által keménynyé, szilárddá, hajthatatlanná, illetőleg kitünően metsző, hasító erejüvé lett. Kemény, mint aczél. Km. Könnyebb az aczélt eltörni, mint meghajtani. Km. Különösen keményített vasból a végre készített eszköz, vagy szerszám, hogy a kovából tüzet üssön. Aczéla jó (a czél a jó), de kovája rosz (de az eszköze rosz). Km. Azt sem mondotta, cseréljünk aczélt, azaz barátságtalanúl viselte magát. Költői nyelvben használtatik fegyver, különösen kard értelmében. "Álmosi markokban villogtak fényes aczélok. Horv. E. Aczélhegyre venni az ellenséget. Mint hadi műszó jelenti a puska azon részét, mely a kovához csaptatva, ebből tüzet üt ki. Átv. ért. jelent szilárd, hajthatatlan jellemet, kemény erkölcsöt. Aczél keblü, mellü, akaratu férfi. Aczél anyának tűzkő a leánya. Km. Asszonynak minden fazékoldal aczél. Km. Egyezik vele a szláv oczél vagy oczel, s mennyiben az aczél edzés által készűl, rokona a német ätzen; régente azan, azzan, etzen. V. ö. ACZ gyök, és EDZ.