, (üv-öl-t) önh. m. üvölt-ött, par. ~s, htn. ni, v. eni. Erős (ü) hangon szól, kiált. Teli torokkal üvölteni, kiáltani. "Követék őtet két vakok üvöltvén (clamantes) és mondván: Irgalmazjh mü nekönk (Münch, cod. Máté IX). "És üvöltö (üvölte clamavit ) ménd a nép úrhoz (Bécsi cod. Judith IIII). Hangutánzó, s alakjára olyan, mint rokon értelmü süvölt, sikolt, rikolt, kiált, melyekben az l jobbára ki is hagyható, mint, sikót, rikót, süvőt, kiát, üvőt stb. Tul a Dunán némely tájakon öszvehúzva: őt, pl. őt kiát. Az ü hang helyett gyakran i-vel: ivölt.