, (ön-hangzó) ösz. mn. és fn. Ami magamagában hangzatossággal bir; különösen szóhang, melynek kimondására, hangoztatására más szóhang nem kivántatik, ú. m. a magyarban a, e, ě, i, o, u, ö, ü rövid önhangzók, és á, é, í, ó, ú, ő, ű hosszú önhangzók. Mondják csak egyszerüen hangzó-nak is.