, (üz-dög-e, azaz üzdögő, tájejtéssel: üsztöke) fn. tt. ösztöké-t. Széles ért. hegyes bot, vagy karóféle eszköz, szurásra, szurkálásra való, honnan ösztökélni am. szurkálva menésre, mozgásra, cselekvésre nógatni, ingerelni. Szorosb ért. szántók eszköze, kajla nyelü bot, végén hegyes vassal, melylyel a szántó a csoroszla és szántóvas elől a gazt elpiszkálja, és a kormánydeszkához tapadt földet letisztítja, s néha-néha a lassu ökröt is böködi. Átv. ért. erősebbnemü inger, erőszak, mely cselekvésre űz, hajt, honnan a közmondás: Veszedelmes az ösztöke ellen rugoldozni.
E szóban két alapfogalmat találunk, egyik az üzés, nógatás, sürgetés, másik az illető eszköznek szuró bökő alakja, tulajdonsága. Az elsőre nézve megegyeznek vele az ösztön, ösztönöz, s hangváltoztatva az üszkötöl, és közös gyökük az erősen nógató, űz, melyből lett üzdög, üzdögel; űzdögő, üzdöge, üsztöke, ösztöke, azaz: űzésre való hegyes eszköz vagyis bot; az üszkötöl átvetett szó az üsztököl, üzdögöl eredetiből. Tájdivatosan: eszteke is (Szabó Dávid). A hegyesség fogalmára nézve rokon hozzá: ösztörü, az Örségben: ösztölü, néhutt: eszteró, eszterú, mely hegyes karókkal, illetőleg fa vagy más szegekkel ellátott különféle készületeket jelent. Idegen nyelvekben rokonok hozzá a szanszkrit stak (stecken, stoszen), a német stechen, Stachel, stecken stb.